Ford Fiesta 1,4 TDCI Ghia – korunk T-modellje?

Az új Ford Fiesta külsejét teljes mértékben áthatja, hogy - a márkánál jelenleg meghatározó – „kinetikus dizájn” jegyében született. Összességében rendkívül tömör és dinamikus a megjelenése, tényleg úgy van, ahogy tervezői meghirdették: álló helyzetben is olyan, mintha éppen gyorsítana. A formatervezők láthatólag mindent be akartak dobni, tele van az autó érdekesebbnél érdekesebb részletekkel, amelyek harmonikusan illeszkednek egymáshoz. (Nekem a tetőspoiler - úgy gondolom, ez nem az alapfelszereltség része - kissé túlzottnak tűnt). Hosszú oldalakon keresztül lehetne elemezni és méltatni ezeket, de legyen elég annyi, hogy letisztult vonalú, egyszerűbb felületű, kicsit dobozosabb formájú elődjével szemben, az új Fiesta „dögös” külseje állandóan izgalomban tartja a szemet. Hogy kinek melyik tetszik jobban, hamarosan eldől. Nekem kedvencem volt a korábbi Fiesta, és ez is tetszik.

Ami a funkcionalitást illeti, a dinamikus vonalvezetésű kocsiba ugyanolyan jól be lehet szállni, a kicsit magas hátsó perem felett a magasra nyíló hátfali ajtón keresztül ugyanolyan jól pakolható, mint sarkosabb elődje. Furcsa, hogy a tervezők itt már elfelejtették, hogy az ajtó lehúzásához-becsapásához sokkal jobb olyan rést kialakítani, amelybe előre irányzott ujjakkal kell belekapaszkodni (ld. Focus), mint a Fiestánál kitekert „visszakézzel” lecsukni az ajtót. Az ajtók átlagos finomsággal csukódnak, az elsőknél kellemesebb az érzés és a hangélmény. A kilátás sajnos rosszabb, mint a doboz-formából, de nem rosszabb a konkurencia átlagánál. A visszapillantó tükrök elegendően nagyok és jó hátralátást adnak, egyébként pedig sokat segít a tolatóradar, amit kötelezővé tennék mindaddig, amíg az ilyen karosszéria- és ablakformák vannak divatban. Sajnos, a kilátással kapcsolatban találtam még egy kifogásolható megoldást: a szélvédő utas előtti részéből hatalmas darabot hagy törlés nélkül az ablaktörlő – a vezető ezért sáros, latyakos úton haladva jobbra előre nagyon keveset lát.  

Az autóteszt egyik legnagyobb problémája, hogy egy adott tesztautón észleltek alapján kell általános ítéletet alkotni egy egész modellcsaládról, ritkán van alkalom arra, hogy több, eltérő felszereltségű, motorizáltságú példányt próbáljon ki a tesztelő. Íratlan szabály, hogy egy-egy, nyilvánvalóan az adott autó-egyedre vonatkozó hibából nem szabad általánosítani, ugyanakkor dilemma, hogy meddig terjed az említésen kívül hagyás kényszere. Sajnos, a mostani Fiestánál több olyan feltűnő hiányosságot is tapasztaltunk, melyekről erősen reméljük, hogy csak a tesztelésre kapott autónak a véletlen hibái, és nem jellemzők általában az új Fiestára. Ezért azt a módszert választottuk, hogy - a megfelelő helyen - csak apró betűs részben számolunk be ezekről.

A karosszériát illetően ide tartozik az egyes elemek feltűnően pontatlan illesztése. Sajnos, ezeket külön kiemelik és az ajtók magassági helyzetének eltérését jól láthatóvá teszik a Ghia felszereltségnél az alsó ablakvonalat díszítő krómozott csíkok.  

Ha az új Ford Fiesta külsejét illetően azt mondtuk, hogy a tervezők minden bedobtak, a belsőnél azt kell mondani, hogy egy kicsit talán túl is lőttek a célon. Itt is sok a szép és érdekes forma, otthonos, igényes a belső tér. A középkonzol állítólag a mobiltelefonokat képezi le, a funkcionalitása is olyan, engem ugyanakkor néha a robot-játékok kezelőfelületére emlékeztetett, csakúgy, mint a műszer-egység. Egyértelműen pozitív, hogy puha, szinte gyúrható anyagból készült a világos, bézs belső hangulatú műszerfal felső borítása, a többi fémes hatású és egyéb műanyag azonban erőteljesen talmi csillogású, nem közvetít minőségi benyomást. (Érdekes, hogy a később próbált Titanium felszereltség fekete/króm párosítása komolyabbnak és kissé visszafogottabbnak látszik.) Kár, hogy mire a műszerfal és az ajtók közötti átmenet kialakításához értek, már kifulladtak a formatervezők, ez különbözik a két oldalon, de egyiken sem szép, ráadásul ahelyett, hogy elrejtené, kiemeli a kidolgozási pontatlanságokat.

A stílust illetően még egy megjegyzés: a Ford a Fiesta - és az összes autógyár a konkurensének számító modellek – esetében a fő vásárlói célcsoportként a szingli fiatalokat, gyermektelen vagy kisgyerekes fiatal párokat jelöli meg, és nyilvánvaló, hogy a tervezők az ő igényeiket kívánták elsősorban kielégíteni. Ugyanakkor, ha az ember körülnéz az utcán, rengeteg nyugdíjast lát a korábbi Fiesta volánja mögött - és nemcsak Magyarországon. A Ford nevében csak remélni lehet, hogy ők jól fogadják majd ezt a kissé túlpörgetett belsőt. 

A magassági méretcsökkenés ellenére elegendő a hely az utastérben. Az elül ülők számára gyakorlatilag akkora hely áll rendelkezésre, mint egy alsó középkategóriás kocsiban. Az ülések ülőlapja elég hosszú, kellemes a párnázatuk, jó az oldalartásuk. Hátul már nem ennyire rózsás a helyzet, bár abszolút átlag méretemmel pont befértem „maga mögé” úgy, hogy a lábaimat kicsit terpesztve a térdem nem fúródott az első ülés háttámlájába. Így persze hárman bajos lenne hátul ülni, a középen ülőt amúgy is akadályozná a  „kardánbox” hátulja.  Úgy látszik, a gyár is így gondolta, mert a hátsó ülésekhez csak két fejtámasz jutott.

A kormány és az ülés jó tág tartományban állítható, így mindenki megtalálhatja a neki megfelelő vezetési pozíciót. A kezelőszervek, gombok logikusan kapcsolhatók, finom járásúak. Az audio-rendszer vezérlőközpontja a kormányoszlopról végre átköltözött a kormánykerékre. A hangminőség egészen jó, ha hajlandó szólni a rádió.

A teszt-Fiesta rádiójába ugyanis beköltözött egy kis cenzor, amely eldöntötte, hogy mit enged meghallgatni a műsorból és mit nem. Szépen szólt a rádió, majd egyszer csak elhallgatott. Ez teljesen véletlenszerűen történt, nem lehetett semmilyen körülménnyel, más elektromos egység be-vagy kikapcsolásával összefüggésbe hozni. Volt, amikor a kijelző is elsötétült, volt amikor, nem, a lényeg, hogy magától soha nem kapcsolt vissza, mindig újra be kellett kapcsolni.

Találtam még egy érthetetlen konstrukciós tévedést: ha az ember az első ajtó könyöklőjén pihenteti a karját, az elektromos ablakemelő gombjai, az ujjai, sőt a keze mögé esnek, így egész kitekert karral lehet csak hozzájuk férni. Én azt gyakoroltam be, hogy a legegyszerűbb volt jobb kézzel átnyúlva a bal karom alatt nyomogatni a gombokat. (Már fel is jegyezhetik a következő ráncfelvarrásért felelős mérnökök, mi az, amin okvetlenül változtatni kell).

Rakodóhely módjával, pohártartó a szokásos mennyiségben van. A dizájnos ajtózsebbe nem egyszerű pakolni, meg kell találni, hogy mik erre a legmegfelelőbb tárgyak (a térkép-atlasz például nem tartozik ezek közé). Van viszont egy fedeles titkos rekesz a rádió működtető gombok alatt, amelynek két jellegzetessége emelhető ki: a lenyitott fedél belső felületének rajzolata a kis merevítőkkel akár egy szovjet űrhajóból is előkerülhetett volna, és ráadásul a rekesz annyira titkos, hogy átlagos hosszúságú ujjal nem lehet a hátfaláig elérni, így piciny tárgyak örökké benne maradhatnak. A csomagtartó a maga 295 l-es befogadó képességével a kategória legjobbjai között van, és az osztott háttámlák szokásos előre buktatásával növelhető a mérete.

Az autó merev karosszériájának és jó összeszerelésének, valamint zajszigetelésének eredményeként az utastér csendes, a szélzaj és a gördülési zaj az átlagosnál talán kevésbé szűrődik be, a belső berendezés nem zörög, nyikorog. Egyetlen kivétel (facelift-felelősök, figyelem!): a kalaptartó felől néha iszonyúan zavaró kopogás hallatszik – attól függően, hogy a hátsó ajtó nyitása-csukása közben hová kerül az a lazán illeszkedő gumigyűrű, aminek éppen az lenne a szerepe, hogy a felfekvő felületek között megakadályozza az érintkezést.

A jól kézre álló váltókar nem túl hosszú úton, kis ellenállás legyőzésével kapcsolgatható, megvezetése mintha egy kicsit határozatlanabb lett volna annál, mint amilyet a Fordnál megszoktam. És akkor egy újabb  szembetűnő, remélhetőleg csak egyedi hiba. Tesztautónkban az 1600 és 2000/perc közötti fordulatszám-tartományban olyan erős zaj tört elő a motortér felől, mintha a torpedólemezt ütvefúróval fúrták volna. Először azt gondoltam, ez csak a motor hideg állapotában észlelhető, de aztán kiderült, független a hőmérséklettől. Főleg a városi meneteket keserítette meg, ezért jobban örültem, ha országúton kellett használni a Fiestát.    

A jó fogású kormány az elektromos szervón keresztül precízen irányítja a kerekeket. A rásegítés mértéke nem rontja az útról érkező visszajelzéseket. A kerékfelfüggesztések a kategóriában szokásos szabványos megoldásokat követik: elöl McPherson rugóstagok vezetik meg egymástól függetlenül a kerekeket, hátul csatolt, hosszlengőkaros felfüggesztés található. A rugózás kevésbé feszes, mint azt a korábbi modellek alapján várhatnánk, de valamiképpen olyan a rugó-lengéscsillapító együttes hangolása, hogy a nagy útegyenetlenségeket mégsem szűri ki eléggé. Kanyarban viszont a megszokottnál nagyobb az oldalbillenés, ami persze nem veszélyes, de azért mégis kissé visszatartja az egyszerű halandót a gyors kanyarvételektől. A fék példásan reagál, a fékpedál nyomáspontja jó helyen van, ismételt lejtmeneti fékezéskor sem csökken észrevehetően a fékhatás.  

Igazán nem azzal a céllal vettem szemügyre az új Ford Fiestát, hogy mindenáron fogást találjak rajta, sőt, kifejezetten nagy szimpátiával közeledtem hozzá, potenciális saját új autóválasztásom egyik esélyesét látva benne. Éppen ezért, amikor visszavittem a márkakereskedésbe, a saját lelki nyugalmam érdekében megkértem, hogy menjünk el egy rövid próbaútra egy 1,4-es benzinessel. És láss csodát: igaz, hogy 600 km helyett talán 6-ot ha mentünk, de ezalatt egy harmonikusabbnak tűnő hajtásláncú, tökéletesen kapcsolható sebességváltójú, kellemesebb atmoszférát árasztó és jobb minőségi benyomást keltő autóba (Titanium) ültem, amely lényegesebb csendesebb volt, talán kiegyenlítettebb rugózással. Ennyit lehetett ezen a rövid próbaúton megállapítani, de elég volt arra, hogy helyre tegye a Fiestával kapcsolatos érzéseimet.

Összegezve a benyomásokat, a Fiestát általában azoknak ajánlom, akik érzékenyek a vagány formai megoldásokra és nem közelítenek a hozzám hasonló szigorúsággal az apróbb elnagyolt megoldásokhoz, ugyanakkor egy jól megépített karosszériájú, kényelmes kisautót keresnek nem a legolcsóbb kategóriában, amely akár a családi járgány szerepét is betöltheti. Az 1,4-es dízel változatot azok vegyék meg, akiknek nagyon fontos a kiemelkedően jó fogyasztás, és ezért hajlandók az átlagosnál többet fizetni és néhány kompromisszumot kötni. Mindebből következik, hogy nem ajánlom azoknak, akik a konzervatív és szolíd megoldások kedvelői.