Teszt Alfa Romeo MiTo 1.4 Turbo: Múltidéző

A Fiat Grande Punto alapjaira épített Alfa MiTo célcsoportja nem azonos a Puntoéval. Persze méretre akár mondhatnánk, de ez a jármű szűkösebb a Fiat tesónál. A MiTo abból a szeletből kér, azokat a vásárlókat csábítja, akiknek bejött a VW Beetle, a MINI, a Fiat 500. Merthogy stílust ad, de nagyon. És ehhez a sportos stílushoz élhető motorkínálatot igyekeztek összelapátolni. A MiTo árlistája ötezer híján négymillióról rajtol, ez már jelzi, hogy nem tömegeladásra szánták. Ezért a pénzért kap az ember egy 78 lóerős 1,4 literes benzinmotort. Tesztautónkban a szintén egynégyes, de jóval izmosabb turbó dolgozott, a két turbós közül az erősebbik, amely 155 lovat enged át játszani a vezetőnek. Ez egy jobban felszerelt autó, így az ára is ötezer híján ötmillió. Bár abszolút értékben nézve nem kevés ez az összeg, az alapmodellhez viszonyítva viszont megéri a nem is olyan drasztikus felárat – és a cult-kocsik között megállja a helyét az ár.

Az a szerencséje az Alfa Romeónak, hogy bármikor kikotorhatnak pár akár ötvenéves rajz-vázlatot, minden találnak millió újrafeldolgozható Alfás stílusjegyet. A MiTo-ra is jutott szépen. Eleve ilyen a kocsi letisztult, dinamikus formája, amely (főleg ebben a színben), a hatvanas évek filmjeit idézi, pontosabban az abban szereplő nagyon tiszta vonalú kis sportautókat. Emellett már alig kellett pár részletet feldobni a járműre. Ott a magáért beszélő Alfa maszk, a tradicionálisnak ható kilincsek és a MiTo formai ütőkártyája, az első- és a hátsó lámpák amelyekért prémium illeti a formatervezőket. A karosszéria tisztaságát segítette néhány mai technikai lehetőség, például az elektromos csomagtérzár, amelynek az oldásához az Alfa-emblémát kell nyomogatni – semmi kilincs, vagy bemélyedés, vagy kidudorodás. 


Érdekes volt leülni a kerítés szélére 20 méterre a leparkolt autótól, férfiak-nők, gyerekek és idősek egyaránt megnézték a kocsit. Ez jó jel. Ilyen forma mellett kit érdekel, hogy egy-egy illesztési hézag nem katonásan vezetett, a magyar közlekedéskultúra mellett a napi használós autók úgyis gyorsan beszerzik a megfelelő hézageltoló sérüléseket, bármennyire is vigyáz rájuk esetleg a gazdájuk. És mielőtt tovább lépnék nem lehet elmenni a keret nélküli ajtók mellett, amelyeken nem tudom miért, de nem lehet nyitott állapotban ablakot mozgatni – biztos valami biztonsági meggondolás okán.

Szóval kívül egyben levő a verdínia, gondoltam most jön a szigetelős utastér. Behuppantam, gyorsan leraktam az ülést a padlóra, kormányt az ölbe, de így is elég magasan maradt. „Mi a fene” – gondoltam. Itt van egy ennyire szuperül formatervezett belső, kevlárhatású burkolattal, krómcuccokkal, huncut műszerekkel, faja kis sportülésekkel és kapaszkodjak, mint néni a járókeretbe? És akkor lassan visszatértek a régi élmények! Alfa 33! Hogy állt a kormány? (Az élmény felidézhetőségért üdvözlet Szécsényi Gabesznak és pompás kis karburátoros óvott védett télennemhasználtamsoha Alfa 33-asának). Ahogy itt. És ugyanígy kicsit-picit nagyobb volt a kívántnál. A sportülések telitalálatok. De tényleg. Ismert tuning vonzalmam adta minden széria-sport dolgot kritikusan szemlélő nézőpontjával együtt nagyon jó kis ülés. 

Külön tetszett a belehímzett huncut Alfa jel, így kell márkaöntudatot építeni. Ez után jön az Alfás bézbólsapka öntudatos viselése, amíg egy haver ránk nem szól, hogy nem vagy már tizenkettő. Pedig igazán annak a kornak a feltétlen lelkesedése hiányzik a felnőttek javából. A MiTo ezt csalogatja elő. Mondjuk nekem kicsit sok volt a krómból, így a kevlár mellett. Oké legyen a kerek szellőzőrostélyok takaróján, de a váltógomb, meg a motorüzemmód választókapcsoló ultra műanyagkróm anyaga nem igazán talált telibe. Mint ahogy nem szívesen utaznék hátul sem, ha már elmúltam hat éves. Bár gyerekként meg azért rossz, mert nem látni ki. Meg igazán a szellőzése is gyatra a kicsi utastérnek, ezért a szellőzés-fűtés-kondi automatikát, ha nincs nyitva az ablak, mindig működtetni kell. Végül a csomagtér sem nagy. De ebben a műfajban ez, és a hátsó üléshely ugye nem perdöntő. összességében lelkesítő az utastér.

Már megint valami, amit először benéztem. Turbómotor. Ráállok a gázra, és a hüje Merci, ami elé kikanyarodtam, ugyanolyan vehemenciával közeledik a tükörben és csak négyezertől ötezerig rúg egyet a motor épp, hogy kiugorhassak a dudálási ingerküszöbből. De biztosan erősítettem a német-olasz ellentétet. Utána próbálgatom, de valahogy sehogysem sportos ez a motor. De van egy fura kapcsolója az autónak a váltó előtt. Na elő a kezelési kézikönyvet, fellapozom és hoppá, ez a varázskapcsoló! Egy más világ nyitója! Kulcsa! Mint a régi számítógépeken a turbó-gomb. Billentse fölfelé és máris bejut a „Dynamic” beállítás csodabarlangjába – vagy billentse lefelé és kevésbé kell bénázni jégen, havon. Na így már tényleg él a motor, már kétezertől meglövi a turbó a hengereket levegővel, mehet a toljadneki, leszabályzásig. Azért nem teszi a MiTo-t erőfölény autóvá a 155 lóerő, viszont lehet dinamikusan autózni, a java csordát hátrahagyni (8,1 alatt gyorsul százra) és hallgatni az érces olasz kipufogóhangot. Mint régen. És mint régen, ott van a hosszúkarú olasz váltó, ami itt a MiTo-ban olyan lötyögősen kapcsolható – persze lehet, hogy a tesztautó összegyűjtött 17 ezer kilométere tette már pontatlanná a váltást, hiszen a kupplung, a váltó állapota olyan lehet, mint egy 120 ezret futott polgári kocsinak (tök mindegy mely márkáé a tesztautó, egyszerűen szétgyilkolják őket a tesztelés közben, mielőtt valaki Alfa-minőség szidással vádolna). A motorhoz hatgangos váltót illesztettek, hatodikban, 130-nál 3200-at forog a motor. Teljesen korrekt. A fogyasztás 10 és 12 liter között alakult, ezért sem lázadok, mert csak minden indítás után Dynamic-ba löktem azt a gombot, még ha nem használom ki, akkor is jobb a tudat, hogy megindulhatok, ha akarok.

Engem ez is visszarepített pozitív értelemben a múltba. Az Alfa MiTo él. Nem szigetel el az úttól. Érezni mit akar, és rögtön tudni, hogy mit kell tenni, hogy mégis azt tegye, amit én akarok. Mondjuk a mérnökök futómű szempontból kicsit jobban megfoghatnák a ménest, van a kormányon hatás-ellenhatás, de nem drámai. Szépen nyesi a kocsi a kanyarokat, ha sok neki az orrát túrná, de finoman, jól uralhatón gázelvételre visszahúzza magát helyére. A rugózás kicsit feszesebb csak az átlagnál, ilyen teljesítményhez engednék keményebb rugózást. Szerintem párszor már megégették a fékbetétek felületét, túl fémes surlódó hang jött elölről, és a fékhatással sem voltam maradéktalanul megelégedve. De úgy gondolom ez nem a konstrukció, hanem a tesztautó 17 ezer kilométerének a hibája. Ugyanígy nem tudtam eldönteni, hogy mire vezethető vissza az első futómű néha nyúlós viselkedése, ami bizonytalanság érzetet adott egyes szituációkban. Mintha pár szilent már nem lenne a helyzet magaslatán, de ezt megintcsak nem a MiTo, hanem a kocsidarálós tesztkilométerek számlájára írom. Én meg akkor keresek valami munkafelvevői állást valamelyik márkaszervizben, vagy nem írom meg ezeket az észrevételeket.

Jól kereső huszonévesként, aki rajong a finom formákért, szeret vezetni, kifejezetten ajánlom a kocsit. Családban második autónak is oksa ha futja rá.

Családi autónak felejtő, arra, ha cult gép kell ott a MINI kombi verziója.