A legtöbb ember ad valamilyen becenevet autójának. A rendszám alapján, csak úgy random, esetleg az autó egyik jellemzője miatt, de mindig találnak valami találót. Ha valaki Rambo-nak nevezi a kocsiját, ott azért biztosak lehetünk benne, hogy nem éppen játékszerről lesz szó. Nagyon magyarázni nem kell, elég csak ránézni Garrett Randall Corvette-jére és mindjárt megértünk mindent. 
 
Az amerikai autók, főleg a régebbi modellek, nem arról voltak híresek, hogy annyira jól kanyarodtak volna. Nagy tesű, esetenként lomha, gurgulázó V8 motorokkal szerelt behemótok, amiket megpiszkálva, elég durva eredményeket lehetett elérni negyed mérföldön, de mondjuk pályanapon nem ezek voltak a legideálisabb gépek. Garrett C3-asa viszont más mint a többi. Nem arra készült, hogy egy Cars & Coffee bulin mutogassák, hanem szlalomversenyeken indulnak vele! 
 
Pontos története nincs a kocsinak. Még a '80.as években találta ki az akkori tulaj, hogy versenyautó akar faragni a Corvette-ből, úgyhogy amikor Cris Gonzalez, a JCG Restorations & Customs feje, megvette a kocsit, már ki volt szélesítve és olyan igazi használós kinézete volt, annyi különbséggel, hogy nem volt lelakva. Aztán hiába voltak Cris-nek nagy tervei az autóval, a műhely sarkában állt árván évekig, mígnem Garrett felfigyelt rá. Megvette a kocsit és megbízta Cris-t, hogy építse meg neki. 
 
Ami elsőre feltűnik, az a sárvédők mérete. Ezeket türelmes munkával alakították ki üvegszálból és aluból, hogy aztán az elöl 11,5, hátul pedig 12,5x18-as Frogeline GA3R felnik, 315-ös és 335-ös BF Goodrich gumikkal, tökéletesen elférjenek. A pályázáshoz megfelelő futóműre is szükség volt és azért valljuk be, hogy a laprugók nem tartoznak a legkifinomultabb megoldások közé, ezért a Van Steelé által forgalmazott átalakító szettnek hála, ma már állítható futómű található az autó alatt. Elöl keményebb, hátul kicsit puhább Eibach rugókkal szerelték és elöl még JCG stabilizátorokat is találunk, viszont meglepő módon, hátul nincs ilyen felszerelve. Mindezt pedig azért, hogy a hátulja lejjebb legyen, könnyebb legyen és amíg elöl fixen a betonhoz tapad az autó, hátul kicsit ficánkolósabb legyen, így adva plusz élményt. Elöl 6, hátul 4 dugattyús nyergek lassítják az autót, 13 és 12.88"-os Willwood tárcsákkal. 
 
Az eredeti ZL1 motor, a maga 430 lóerejével (ami itt inkább 500 volt...) nem nevezhető túl kevésnek, de a modernebb technika mellett nem is igazán fickós. Ezért a Mullenix Racing Engines-t hívták segítségül, akik egy LS6 motort építettek át és pattintottak be a motortérbe. A megpiszkált motor 530 lóerőt produkált keréken, ami nem rossz teljesítmény. Ehhez 6 sebességes Tremec T56-os váltó, gyári hátsó híd és 3.73-as sperr csatlakozik. 
 
Az utastér sem maradt érintetlen. Autometer Sport Comp műszerek kerültek beépítésre a gyári helyekre. Érdekes, hogy a gyári kazettás rádió, a hangszórók és az utasülés megmaradt, viszont a sofőr Kirkey versenyülésben foglal helyet, amibe RCi övek szorítják, Sparco kormányt markolhat és Hurst váltóval pakolgathatja a fokozatokat. Az egyedi, 4 pontos bukócső pedig még tovább növeli a biztonság érzését. 
 
Aki nagyon képben van a típussal kapcsolatban, annak biztos feltűnt, hogy az autó oldalán kivezetett kipufogók eltűntek és helyükre egyedi panelek kerültek, az autó színe pedig Dodge palettáról származik és F8 Green névre hallgató, zöld árnyalat. A géptetőbe egyedi légbeömlőket építettek be, hátul pedig a dupla Borla kipufogó mellett, alu diffúzor is helyet kapott. 
 
Elnézve a képeket, IDE KATTINTVA, ennél tökéletesebb, klasszikus, amerikai gép nem létezik, amivel rendesen lehet kanyarodni is. A külső és a belső valamint a technika együttesen teszik fantasztikussá ezt a Chevy-t! 





 

 

Forrás: Front Street