Nagy találmányok: túlélők és elfeledettek

Élt akkoriban egy zseniális feltaláló az Egyesült Államokban, úgy hívták J. Walter Christie. A harcjárművek fejlesztésére koncentrált, elképesztő ötleteket valósított meg, néhánytól még ma is égnek állhat a hajunk. Sok konstrukciója azonban jóval megelőzte a korát, és volt olyan is, amely máig hatással van a harckocsi tervezésre. Készített úszóképes kétéltű harcjárművet, amely úton kerékkel, a vízben a hajócsavarjaival hajtotta magát, ezt továbbfejlesztette lánctalpas változatban is. Tervezett repülő harckocsit, amely földet érve szárnyait ledobva ronthatott volna az ellenségre. Ez utóbbi jól mutatja, hogy akkoriban mi volt a stratégák egyik fő problémája: a mozgékonyság.

És itt nem elsősorban a terepen való mozgásra gondoltak, hanem a hadműveleti mozgékonyságra. Mert rendben, hogy megvoltak a harckocsik, de nem biztos, hogy gyorsan oda is érhettek a számukra kijelölt övezetbe. Egyrészt zabálták az üzemanyagot, másrészt gyakran meghibásodtak, és a meghibásodások jó része a futóművet és a lánctalpat érintette. Tehát ami terepen a legfőbb előnye volt a tankoknak, azaz a lánctalpas hajtás, az az országúton nagy hátránnyá vált. A láncok hamar koptak, ráadásul a mozgatásuk nagy teljesítményt igényelt.

És itt jött Christie nagy ötlete, a keréken és lánctalpon is közlekedni tudó harckocsi. Kísérletezni kezdett, de hamar kiderült, hogy az addig alkalmazott sok kis futógörgő, és himbás futómű nem a legjobb erre a célra. Ezért Christie olyan futóművet alkotott, amely csupa nagy, független felfüggesztésű futógörgőből állta össze. A görgőket vastagon gumírozta, így lánctalp nélkül haladhattak járművei az országutakon, terepen pedig a lánctalpat felszerelve mehettek tovább.

Megépítette közel 10 tonnás, 5,5 méter hosszú tankját, amelyet egy 343 lóerős, 12 hengeres Liberty motor mozgatott – az Első Világháború híres repülőgépmotorja, amellyel például a szesztilalom idején a vámőrség motorcsónakjait is hajtották, miután a gengszternek is olyan volt. Harcjárműve akkoriban megdöbbentően teljesített: keréken 80 km/h, terepen 48 km/h sebességgel haladhatott, a hatótávja elérte a 400 km-t (terepen 270 km-t). Ez volt a stratégák álma! Kiderült a nagykerekes, független felfüggesztésű futómű terepen is messze felülmúlja az addigi konstrukciókat.

Azonban háború híján az amerikai kormányzatot nemigen érdekelte az ötlet, így a mindig pénzhiánnyal küszködő Christie az angoloknak adta el a szabadalmát. Majd egy nap mások is megtalálták. A hihetetlen energiával fegyverkező Szovjetunió ügynökei keresték fel. Ők nyugaton bejegyzett fedőcégeken át gyűjtötték a használható hadiipari ötleteket, és vásároltak eszközöket, szerszámokat – a nagy világválság idején az amerikai szerszámgép ipar sokat köszönhetett a rejtett szovjet megrendeléseknek, amelyek felett a hatóságok szemet hunytak.

A lényeg, hogy a szovjetek megvásároltak egy harcjárművet (amely mezőgazdasági vontatóként lett dobozolva) valamint a futómű liszenszét – Christie kijátszotta az amerikai hatóságokat.

A szovjet stratégák akkoriban igen jövőbelátón gondolkoztak, a támadás sikerét a gyorsan előretörő páncélos csapatokban látták. Elképzelésük szerint nehéz harckocsikkal át kellett törni az ellenség védelmén, majd a résen át gyors harckocsikkal mélyen behatolni az ellenség hátországába – végül ezt az elvet a németek valósították meg. A gyors harckocsi megkonstruálásához volt szükségük Christie konstrukciójára. Építettek is két kísérleti modellt, Hispano-Suiza motorral, majd ezek tapasztalatai alapján elindították a BT (bisztrij tank – gyors tank) sorozatú harckocsik gyártását. Ezekből a BT-2-es még az eredeti Christie terven alapult, a többi fejlesztett modell volt. Képességeikre jellemző, hogy egy példánnyal egy bemutatón 1935-ben 1,5 méter magasan több mint 9 métert ugrattak – híres fotó készült az akcióról „a repülő harckocsi” néven. És fontos, hogy a „repülés” mellett lánctalp nélkül is haladhattak az országutakon.

Azonban jött a Spanyol Polgárháború, ahol a köztársaságiak számos szovjet harckocsit, köztük a BT-típusokat is harcba vetették. Itt, éles harci körülmények között kiderült, hogy nem használják ki a harcjárművek szárazföldi „kétéltűségét”, a BT tankok szinte végig lánctalpakon harcoltak. Harcban nincs idő szerelgetésre. Viszont a Christie futómű mégis jól vizsgázott, jól kiegyenlítette a terep egyenletlenségeit, nem rázott, nagy sebességet engedett meg. Nem csoda, hogy a háborúnyerő T34-es is ilyen futóművel készült. A szovjetekben még felmerült, hogy legyen a T34 is kétlaki, tehát keréken is üzemelhessen, de végül elvetették az ötletet, és az idő a döntés helyességét igazolta.

Közben Európa más hadseregeit is foglalkozatta a keréken is futó harckocsi gondolata. Ilyen volt a Magyar Honvédség, amely az újrafegyverkezésen dolgozott. Magyarország a harmincas évek elején nem tudott külföldről harckocsit beszerezni – a német típusok még nem álltak készen, az olaszok csak elavult modelleket gyártottak, más pedig nem tartotta volna titokban a vásárlást. Egy Nagy Britanniában élő, a haditechnika területén dolgozó magyar mérnök, Straussler Miklós ajánlotta fel az általa tervezett harckocsi alváz terveit, amelyet végül 1934-ben elfogadtak és a Weiss Manfréd gyárban elkészítették a prototípust. 

Fura kis jármű lett, gördülhetett kerekeken, mehetett lánctalpon, és két úszótest felszerelésével úszhatott vizen – 8,5 perc alatt átkelt a Dunán, lánctalpait hat ember fél óra alatt szerelhette le. Viszont még sok csiszolni való volt a konstrukción, Jurek Aurél új, erősebb motort tervezett bele, átszerkesztették a futóművet. Végül a V3 tapasztalatai alapján megtervezték a V4-et, amelyből 1936-ban kettőt készítettek, egyet motor nélkül kivittek Angliába. A V4 keréken 45 km/h, terepen lánctalpon 32 km/h sebességgel haladhatott és persze úszhatott a vízen is. Bár a próbák után javasolták a szolgálatba állítását, végül a svéd liszensz alapján gyártani kezdett Toldi harckocsi került a csapatokhoz – ez csak lánctalpon ment, nem úszott, de érettebb és a terepen jobban mozgó típus volt.

Mivel az új generációs harckocsik sokat ledolgoztak a koraiak hátrányaiból, a fémipar és öntéstechnológia fejlődése által javult például a lánctalpak üzemideje is, végül az idő elmosta a keréken és lánctalpon is menni tudó harcjárműveket. Viszont a próbák és elkészült típusok rengeteg tapasztalatot adtak, amelyeket felhasználtak a későbbi harckocsik tervezésénél.